Maggie Stiefvater - Linger

A folytatással is kész lennék, a Várunkkal.
Igazság szerint tegnapra terveztem, de egy kis testi sérülés (megégettem a kezem) útját állta a dolgok folyásának. Szóval ez a vélemény egyben az eheti szerdai bejegyzés is! Akkor vissza is a könyvre:

A szemük, emberi szem farkaskoponyában, a vízre emlékeztet: mint a víz tiszta kéksége, úgy tükrözi a tavaszi eget, az esőben habzó patak barnáját, a nyári tó zöldjét, amikor az algák virágozni kezdenek, a hótól elfojtott folyó szürkéjét. Akkoriban csak Sam sárga szeme figyelt engem az esőáztatta nyírfák közül, de most az egész falka tekintetének súlya rám nehezedik. A tudott dolgok súlya, a kimondatlanoké.
Az előző részhez képest, mondhatom, hogy ez egy kicsit nyomosztóra sikeredett, mint ahogy a hátsó szöveg is. Félreértés ne essék, csak végig azt várja az ember, hogy a felszín alatt gomolygó félelem és kétely elpárolog, vagy legalábbis felszínre tör. Ehelyett mindennapi életet szimulálnak a szereplők és egyszerűen idegőrlő, hogy senki sem képes feltenni egy nyamvadt kérdést. Esetleg megszólalni, hogy nem minden megy úgy ahogy kéne, és mindezt azért, hogy azt a látszólag fenntartható idillt megőrizzék. Pedig nyilvánvaló, hogy az életük minden, csak nem átlagos. Így másodjára nagyon sok része csak időhúzásnak tűnik, hogy még pár pillanatig boldognak és állandónak érezzük a történetüket, mikor a levegőben lóg a változás, és nem jó értelemben. Bár én magam sem tudom, hogy rossz-e ez a vég, persze így, hogy nem ez A vég...ki tudja, ezt mindenkire rábízom, hogy örül-e neki vagy sem. Aminek viszont én örülök, azok a Cole-Isabel részek, érdemes jobban odafigyelni rájuk, mert eléggé összetett személyiségek, és jó rájönni, hogy amit tesznek, mondanak hogyan függ össze a gondolataikkal, a családi hátterükkel. Igazán komplikáltak! (DE ebből kiindulva, nagyon fogom élvezni a 3 és feledik részt) ám ez is egy kicsit időhúzósnak tűnt, de ez nem is a legjobb kifejezés, hanem inkább csak a feszültséget növeli vele az írónő. Tudjátok pont azt csinálja, hogy már kiderülne valami, vagy össze bírnád rakni a képet, erre egy vége a fejezetnek, kettő szemszöget vált, három teljesen új sztoriba kezd...Ez egy szinten bosszantó, de valójában (számomra) élvezetesebbé is tudja tenni a könyvet. Amit még igazán értékelek (bár evidensnek tűnik) az a csodálatos szerelmi szál, ami kezd kiforrni. Vagy Grace jellemfejlődése, nem csak, hogy már nem jókislány, hanem végre megmondta a szüleinek a magáét. Magamból tudok csak kiindulni, és így biztos, hogy nem beszélnék a szüleimmel, de az övé teljesen jogos volt, sőt úgy éreztem mellé állnék és felpofoznám a szüleit, hogy nyissák már ki a szemüket! Csak azt sajnáltam, hogy későn kapott mindehhez erőt. Oh és Sam, cuki, ám egyszerűen lehetne kevésbé érzékeny, és sokkal önzőbb, de azért így is eléri (szoszo), amit akar. Összességében az első marad a favorit, azonban ez sem marad le sokkal... 
≈ Már csak azért is érdemes (amúgy is az) elolvasni, hogy eljuss a végére, oda ahol minden kicsavarodik önmagából.
10/8