Szülinap!

Végre (vagy sem), de elérkezett a blog első szülinapja!!!
Ennek örömére, egy kis különlegességgel készülünk nektek!
Kezdeném is a sort egy számomra kedves könyvvel:

Egy éve az Enigmával indítottam a blogot, így stílusosnak találom a második évet a második részével, azaz az Ezüsthíddal kezdeni. Hozzátenném, hogy fél évet csúsztattam, mert képtelen voltam elolvasni a végét...

Akkor hát, Helena Silence-től az Ezüsthíd.

Az első részben megismerkedhettünk Lennával, akit érző képességei kisebb-nagyobb bonyodalmakba keverték, de legfőképp Alex karjaiba. Magyarán egy olyan könyvet vettünk a kezünkbe, ami romantikus alapokon nyugvó krimi-fantasy történetet varázsolt elénk. Természetesen a várt happyenddel, így meglepett, hogy készült második rész is. El is gondolkodtatott rendesen, sőt még azt is megfontoltam, hogy a lelki békém érdekében nem rontom el a szép lezárást egy következő kötettel. DE (és jó nagy hangsúllyal) kellemesen csalódtam!

Elég meglepően indít, sőt mi több megrázóan. Semmi lélek simogató jelenet, csak tiszta brutalitás. Rendkívüli krimiszálat nyomnak az arcunkba, amit jó sokáig meg is őrzünk, és érezzük, hogy a gonosz bármely pillanatban kész összedönteni Lena és a körülötte élők világát. És a legrosszabb, ami miatt tudtam, hogy imádni fogom és egyben szenvedni is fogok tőle, a szerencsés megmenekülés, ám az óriási emlékezetvesztés. Ha még csak ennyi lenne... Felépülése után Lena képes lenne felépíteni egy új életet, de a múlt nemcsak, hogy kopogtat, hanem dörömböl az ajtón, míg a jelen üldözi és szemmel tartja. 

És voilà, terítéken a friss bonyodalom.

Nem részletezném a végtelenségig, mert elvesztené a hatását, azt az érzelemkört, ami húz és biztat, ami Lenát is viszi előre. De mindenképp megérdemlik a szereplők, hogy néhányat közülük említsek, Theot a legempatikusabb zsarut, akit nagyon-nagyon megszerettem és sajnáltam (de így kellett lennie, ezt mind tudtuk) , a kórházi lakókat, akik sok mosolyt csaltak az arcomra, Victort, aki megadta Lenának az emlékezés örömét, és a veszteség fájdalmát, és Mirandát, aki erősebb nem is lehetne! És Alexet is, aki bár kezdetben seggfejként, de a végén a legboldogabb emberként, ott állt Lena mellett. Ám a legfontosabb Lena, aki megmutatta, hogy akaraterővel, bátorsággal, bizalommal, és szeretettel mindenen át lehet lendülni, és bármi is történjék az életünket tovább kell élni úgy, hogy megpróbáljuk a legjobbat kihozni belőle.

Már csak annyit, hogy a végén ez lebegett előttem: MÉG! TÖBB ILYEN KÖNYVET! és hogy: Hol a zsepi?

≈ Köszönöm Helenának ezt az izgalmas, kiszámíthatatlan és elragadó történetet.

10/10