A. M. Aranth: Cleadur – Dobszó a ködben

Mikor minden homály borít..

Amy ​Soleil élete nem egyszerű.

Nem elég a kamaszkor nehézségeivel vívott, nyomasztó állóháború, az is megkeseríti életét, hogy szinte évente új városba költöznek, új iskolákban kell bizonyítania.

Viszont azzal, hogy nem elég talpraesett, senki sem vádolhatja: amikor valami titokkal vagy rejtéllyel találkozik, azonnal fejest veti magát a megfejtésébe.

Moonshadow viszont, ahol idén kikötöttek, igazán különleges hely: az iskola ódon kastélyra emlékeztet, szinte mindig fenyegető köd gomolyog csipkés tornyai között, a portás kardot visel, az igazgató leginkább egy hatalmas, fekete pókra emlékeztet, eltűnik egy közkedvelt tanár… Sőt, még Amy szülei és nővére is máshogy emlékszik a múltra, mint ahogy az megtörtént, furcsa, sosem volt eseményekről és ismeretlen helyekről beszélnek. De legnagyobb örömére a lány hamar egy zenekar dobfelszerelése mögött találja magát, és végre bandájával a vágyott hírnév közelébe jut.

Amikor ijesztő, kék köpenybe burkolózó emberek kezdenek ólálkodni az iskola körül, akiknek valahogyan minden titokhoz közük van, Amy pedig rálel saját magára egy közösségi oldalon, újdonsült barátaival kockázatos nyomozásba kezd, hogy megtalálja az egyre sokasodó rejtélyek kulcsát… amíg még lehet.

Bizony, Amy Soleil élete egyáltalán nem egyszerű.

A Holdárnyék-sorozat első részével kezdetét veszi az izgalmas, az egész világon és történelmen átívelő kaland.


A teljes képhez hozzá tartozik, hogy már egy-egy Kildarás találkozón annyit hallottam a regényről, a viszontagságos útról, ami a borító nyomtatását illeti, és oly’ sokszor derültem A. M. Aranth humoros megnyilvánulásain, hogy tudtam, ez a regény nem maradhat ki az életemből. És nem is bántam meg, hogy kitartottam az elképzelésem mellett.

Már az elején nagy hévvel merültem bele a könyvbe, ahol azonnal megfogott a tartalomjegyzék egyedisége, és a sokat, közben keveset mondó intro, amitől kirázott a hideg.

Ugyan a történet csak pár tíz oldal után válik igazán izgalmassá, addig is elszórakoztat a főszereplő ikerpár – akik tökéletesnek látszó családjukkal új helyre, új suliba kerülnek, barátokra találnak, és végül együttest alapítanak – minden egyes lépése és megnyilvánulása. Ám nem is kell sokat várni, a közepe felé egyre több hátborzongató furcsaság üti fel a fejét, és kezd az egész történet ténylegesen ijesztővé válni. Ekkor alakul ki egy sejtelmes, titkoktól súlyos hangulat, melyben az olvasó két végpont között lavíroz. Az egyik oldal a humoros, néha túlerőltetett beszólások, normális, könnyed kamasz élet, izgalmas, ütős  koncertek és szerelmi fennforgások mindennapjait tárja elénk. Míg a másik oldal képviseli a homályba vesző, félelmetes, titkokkal átszőtt, a szemünk elől elzárt, ismeretlen világot.

Fokozásképp, a csodálatos leírásoknak köszönhetően, az olvasó könnyűszerrel oda tudja magát képzelni a cselekmény bármely részére. De nemcsak a történések, hanem az egész ködös világ a szemünk előtt elevenedik meg… Szó szerint.

“Amyt nagyon megfogta a hely. Mint egy XIX. századi, romantikus lányregény helyszíne… 
Vagy épp egy horrortörténeté.”

Kiemelném még az egész kötetet belengő és körbefonó zenét. Varázslatos élmény minden egyes próba, a koncertek pedig… Elképesztőek, mintha az olvasó is ott tombolna velük együtt. Ezek az apró, ám annál inkább élvezetes momentumok tökéletesen betöltik az időhúzó szerepüket…

Mindezek miatt, a történetet olvasva, majd megöl a kíváncsiság. Mindvégig az az érzés járja át az embert, hogy a szereplők csak táncolgatnak a válaszok körül. Mikor végre közelebb jutnának, valami eltereli a figyelmüket. Így nagyon is idegtépő a tudatlanság, ami arra sarkall, olvass tovább, de gyorsabban!

Ám tovább haladva is körbeölel a tudatlanság, ugyanis az egész könyv olyan homályos és sejtelmes, mint maga a köd. Lassan felemészti minden türelmed, csak apró árulkodó jeleket fed fel, de azokat is csak rövid időre. Az olvasó már majdnem megpukkad kínjában, hogy nem tudja, mi rejtőzik a háttérben, és ez az érzés csak egyre fokozódik a fel-felbukkanó, érthetetlen apróságokkal, amik csak a végén fedik fel magukat… Akkor kap az ember a fejéhez, hogy “Basszus tényleg… Hogy nem jöttem rá?”.

Majd elérkezik a megoldás – az utolsó 40 oldal képében, ami valljuk be, egy kicsit későn jön -,  ahol mint valami beakadt lemez, csak az a kérdés pörög körbe-körbe, hogy “Mi történik itt?”. Rettentően megrendítő és szomorú az, ami végül előttünk játszódik le… Nagyon fájdalmas lezárás, amit csak fokoz, hogy váratlan, mint egy arcul csapás. Eközben szinte az összes kérdésünkre választ kapunk, a titkokra fény derül, és az apró részletek összeállnak, olyan egyszerűen, hogy az már-már megdöbbentő.
De az igazi, nagyszabású kaland még csak most veszi kezdetét…

Köszönöm a Főnix Könyvműhelynek és a Kildarának ezt a kezdő kötetet, ami azonnali folytatást követel.
(bővebben a Kildara oldalán)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Imre Viktória Anna – A villámsújtotta torony

Harry ​Potter – Roxfort Évkönyv

Michael J. Martinez – A Daedalus-incidens

M. Leighton - Down to you

Jaci Burton - Tökéletes játék