A.M.Aranth – Acorenu

Érzelmek kavalkádjában...

Amy ​világa szilánkokra tört.
Azok árulták el, akikben feltétel nélkül megbízott: saját szülei és barátai gázoltak a lelkébe. Egyes bűnökre nincs bocsánat.

Amy Soleil – vagy ahogy egyesek ismerik, Amaranth – azonban erős lány, aki nem fogadja el a vereséget. Tudja, hogy ennyi hazugság és árulás közt csak magára számíthat.

Miután beköltözik a Moonshadow kollégiumába, Leával veszélyes nyomozásba kezd: bármi áron meg akarja tudni, ki állhat a karácsonyi bálon bekövetkezett tragédia mögött, hogy bosszút állhasson rajta. Kutatása során azonban olyan ősi próféciák szövegére bukkan, amelyek szerint a Köd-démon születése mindössze egy apró előjele annak a mindent elsöprő pusztulásnak, amely az egész világot fenyegeti. És csak egyvalaki állhat a sötét áradat útjába. Az, akit a jóslatok így neveznek: Acorenu. Kiválasztott.

Azonban nem csak Amy és társai igyekeznek megtalálni a megjövendölt hőst. A nyomában járnak a fény és az éjszaka gyermekei, a Modeus Carva, és egy titokzatos szekta, a Fagy harcosai is.

És miközben Amy barátaival a Kiválasztottat keresi, óriási seregek sorakoznak fel egymással szemben, hogy megvívják öldöklő háborújukat, amely végleg eldönti: a fény vagy a sötétség népe örökli-e meg a végidők előtt álló világot.

Éppen akkora lendülettel fogtam neki ennek a kötetnek is, mint az elsőnek, ám nem is inkább a kíváncsiságnak, hanem a megkönnyebülés-keresésnek köszönhetően. Az előző kötet zárása, a fülszövegben is olvasható helyzet, lehetetlenül elviselhetetlen teherként nyomta a mellkasom.

Fájdalmas mindaz, ami történt, és nincs semmi, ami könnyíteni tudna a lelkünkön. Nincs válasz, sem megoldás, de még az az iszonyat mennyiségű információ sem elég, ami oldalak leforgása alatt az olvasóra zúdul. Mert mindaz, ami az első kötetet végén napvilágra került, egyszerűen nem elégíti ki a kíváncsiságot, és a minderre rátelepedő új tények halmaza csak még inkább zavarba ejt. Mindennek tetejébe ezeket fokozatosan adagolt információ-morzsákat homály lengi körbe, ami nem sok jót ígér.

Ez a balsejtelemmel, szomorúsággal és kíváncsisággal átitatott légkör nem hagy szabadulni, olvasást követel magának, és úgy beszippant, hogy repülnek az oldalak. Talán túl gyorsan is…

Hogy miért?

Mert az olvasó végig hihet abban, hogy most fog történni valami eget rengető, vagy az azt követő pillanatban, ezért feszülten várja A pillanatot, ami nem akar eljönni. Helyette a szereplők mindennapos iskolai viszontagságaiba, és az új, még nem egészen értett létük felfedezéseinek pillanataiba merülhetünk bele Amy szemszögén keresztül. Mindez rendkívül szórakoztató, érzelmekkel és meglepetésekkel teli helyzeteket szül. Hisz megélhetjük az első szerelmet, az első csalódást, a szülő és gyermeke kapcsolatának elszakíthatatlanságát, az első igazi mélypontot, majd sikert. Megismerhetjük a barátság mindenen túlmutató valóját, azt, hogy nincs előírva ki ellenség, s ki nem. Megtapasztalhatjuk a rettegés és a kétségbeesés hullámait, amit hamar elkendőz a jókedv, a remény és az eltökéltség. Mindezen felül pedig fokozatosan egyre nagyobb belátást kapunk az elfek, sötételfek és megannyi különböző lény világába.

Ezeknek hála, az emberen elhatalmasodik egy boldogságos érzés, hogy minden a lehető legnagyobb rendben történik, mintha nem is lappangna semmi fenyegető a háttérben. Mondhatni minden tökéletes és harmonikus, talán túlságosan is. Ebben rejlik ennek a kötetnek az egyik nagy erőssége, képes minden gyanúnk elaltatni, oly’ annyira, hogy talán még ott hátul sem motoszkál a kétely legapróbb szikrája sem. Pedig ez nagy hiba…

Így lehet az, hogy csapásként ér az a groteszk fordulat, ami két másodperc alatt kebelezi be az idilli környezetet. Mindaz, ami az ezt követő oldalakon játszódik le, a dermedtség, a veszteség, a lelepleződés, a harc, az elszakadás, mind-mind képtelenségnek hat.

Erre a befejezésre nincs mentség, egyszerűen elviselhetetlen, hogy veszteségek és kérdések halmazával ér véget! Bár a kiegészítő kis novella valahol gyógyír a kíváncsiság és az értetlenség sebeire, korántsem egyenlíti ki a mérleg nyelvét…

≈Köszönöm a Főnix Könyvműhelynek és a Kildarának is ezt a folytatást, ami ugyan választ adott néhány kérdésemre, de végeredményében nagyobb űrt és kételyt hagyott maga után.

(bővebben a Kildara oldalán)