J. L. Armentrout - Opál

Most sikerült visszatalálnom a sorozathoz, így jöhet az Opál.
Végre lett rá időm! És mit ne mondjak, megérte!!! Mert ez egy újabb könyv, ami rabul ejti a szíved, majd összetöri és lógva hagy... De szerencsére van következő része. 
Hátul, amit nem olvastam el megint csak: 

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Senki sem érhet fel Daemon Blackhez.
Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt.
Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.
Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.
Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat.
A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.
Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket.
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják.
Az egy éves kihagyásnak köszönhetően, egy csöppet bele kellett olvasnom az 2. részbe, és nem is értem miért gondoltam, hogy az egy nyugvópont, ahol megakaszthatom a dolgokat. Mikor éppen, hogy (számomra) egy nagy kérdéssel a végén hagyott ott minket az írónő. Ugyanis rendkívül nagy bajsejtelmem volt Dawsonnal kapcsolatban, úgy gondoltam nem véletlen, hogy csak úgy hazatalált és, hogy minden bizonnyal mesterkedik valamiben. Nem is tévedtem nagyot, de abban igen, hogy nem a családja oldalán állna, mert teljes vállszélességgel ott van köztük, és fejlődőkepés. Mindent megtesz, hogy visszailleszkedése érdekében, persze csak ha, megmentik Betht... És aztán itt borul a bili. DE HOGYAN? Ez vált az év kérdésévé (itt megjegyezném, hogy megint azt tapasztaltam, hogy az idő csak úgy kirepül a kezem közül, amíg a hóemberről poénkodtak, a hónapok áprilisba váltottak, majd az idő napsütésesbe, és a bankett ideje is elérkezett, pedig az előbb még meg akartak fagyni a kinti levegőn), de csak addig a pontig míg fel nem bukkant az "imádnivaló" Blake. Ha ez nem lett volna elég gyanús, akkor még hozzádobhatjuk az ügynök kémkedését, és azt a tényt is, hogy még senki nem kereste Dawsont... Pedig eddig nagyítóval vizsgálták őket. Mindez a nyomást Katen és Daemonnon koncentrálódik, azonban Kat nem olyan erős, mint amilyen szeretne lenni... Miután úgy tűnik minden a rendes kerékvágásban halad, kapjuk az első pofont. Carissa eltűnését, majd hirtelen feltűnését... Jegyezd meg, soha, de soha nem tedd tönkre egy hibrid kedves laptopját, mert fájni fog a fejed, és spontán felrobbansz! Majd a második, az édes álmok Daemonról, úgy tudtam! Blake minden egyes ütést megérdemelt! De a legnagyobb pofont a végén kapjuk... Mikor eljutottam a végére mérhetetlenül csalódott voltam, csöndben őrjöngtem, (a buszon utazók örömére), csak azt reméltem, hogy minden rendbe jön, de semmi sem lehet már a régi. Emlékezetem szerint, még soha nem jártam így, megszakadt a szívem Daemonért, de Katért ezerszer jobban, Daemon utolsó szavai miatt. Mikor tudjuk, hogy soha nem mondja senkinek, mert akkor azt elveszíti, hát ez nem jó ómen Kat jövőjét illetőleg. Utáltam, igen utáltam, hogy ilyenre képes volt az írónő. Értem én, hogy a tetőponton kell abbahagyni, hogy az olvasók megvegyék a következő részt is, de ez nagyon csúnya volt (rendkívül szépen fogalmaztam). És, hogy fokozzam az ellenszenvem, még a végéről a szemszögváltást is lespórolta.... Ezen a ponton jutott eszembe, hogy mégis milyen jól ráéreztem, hogy le kell tenni, és majd ha az összes része megvan, csak akkor kézbe venni újra. És még, hogy a második vége ne lenne nyugvópont?? Ehhez képest semmi, nulla, lapos. Javaslom élvezze ki mindenki a Kat-Daemon jeleneteket, minden normális, hétköznapi cselekvésüket, magát a kettőst még nagyobb gondok terhe nélkül, mert ez hamarosan gyökeresen megváltozik!
A cselekménytől eltekintve rengeteget fejlődtek a szereplők. Kat sokkal érettebb, felelősségteljesebb és őszintébb lett, főleg önmagával. Ennek köszönhetően az ő szemén keresztül azt is láthattuk, hogy Daemon nem az a seggfej, aki ellopja a szíved, majd miután eltaposott eldob, hanem egy empatikus, mérhetetlenül érzőszívű, értelmes "ember", aki mindig ott lesz a szeretteinek. Mellesleg üzenném neki, hogy, de szívem, ez egy fantasztikus könyv, és te a szereplője vagy! Itt meg is említeném, hogy amúgy mennyire imádom, hogy az írónő önironizál, és ahogyan hasonlatokba filmes poénokat épít. De most akkor is utálom! Amilyen pozitívan éltem meg a Katék fejlődését, közben annyira távolodott el tőlem Dee. Megértő voltam egy szintig, a gyászát okán, de szerintem Kat megérdemelt volna egy második esélyt is, bár azért nem írom le őt, mert, mintha a bankett környékén kicsit felengedett volna a jég. DE ez semmi ahhoz képest, ahogyan megutáltam Blaket, meggyűlöltem, pedig én senkit nem ítélek ilyen vehemensen, de elérte, hogy azt kivánjam, bárcsak megfulladna a saját vérében, egyszerűen nem találtam semmi mentséget a számára, ami felmenthetné a tettei alól, egy féreg.
≈Még  most is haragudnék, ha nem olvastam volna a következő részt, de el sem tudom képzelni, mit élhettek át azok az olvasók, akiknek egy EGÉSZ ÉVET kellett várnia a folytatásra. Megérdemelné a legjobban megírt függővég díjat... És azt is, hogy új felpofozzam, mint ő engem, szerencséjére nem bántok könyveket.
10/10 (az érzelmi kirohanásom ellenére is)