S. J. Kincaid – A kárhozott
Nemezist arra teremtették, hogy egy galaktikus szenátor leányát, Sidoniát védelmezze. Egymás mellett nőttek fel, de semmilyen értelemben nem testvérei egymásnak. Nemezis boldogan adná az életét Sidoniáért, és ezt is várják tőle. Ölne is érte, annyi életet oltana ki a védelmében, amennyi csak szükséges.
Amikor az őrült császár értesül arról, hogy Sidonia atyja felkelést szított ellene, a szenátor leányát a Galaktikus Udvarba rendeli. Túszként kell szolgálnia az apja ellen. Nemezis csak egy módon óvhatja meg Sidoniát: ha Sidoniává válik.
Nemezis, a gyilkológép magát Sidoniának álcázva elutazik a császári udvarba, ahol korrupt politikusok és kétszínű szenátorok gyermekeinek körében kell eljátszania a szerepét. A viperafészek minden zuga újabb veszélyt rejt, de Nemezis nem vetheti be ellenük valódi képességeit: mindent kockára tenne azzal, ha leleplezné a titkát.
Amíg a birodalom egyre repedezik és mind jobban fenyegeti a nyílt lázadás, Nemezis megtanulja, hogy több rejtezik benne, mint csupán gyilkos ereje. Igazabb emberségre lel önmagában, mint amilyet a valódi emberek többségénél tapasztal. A veszélyek, akciók és intrikák árnyékában talán épp ez az emberség lesz az, ami megmenti az életét – és a birodalmat.
A kezdés… hát az a maga nyerseségével és brutalitásával kellően megbotránkoztató, szinte elvette minden kedvem a folytatástól. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy kiboruljak-e azon, hogy az ember mennyire le tud alacsonyodni, szinte állatiasan viselkedni, és mással is állatként bánni, vagy a könyv világában mindez elfogadott, és teljesen magától értetődő. Végül úgy döntöttem, nem ítélem el az egész történetet egy-egy kezdeti momentum miatt, amit még nem is érthetek igazán. És nagyon jól tettem, hogy folytattam, mert ez a könyv egyike lett az idei legjobb könyveknek, amik megfordultak a kezemben.
Mégis, hogyan lehet ez?
Úgy, hogy Nemezis belopta magát a szívembe. Kezdetben Nemezis a tökéletes kárhozott mintapéldánya, a génmanipuláció netovábbja. Pusztít, gyilkol, bármit megtesz, hogy a szívének kedves személyt megvédje, azaz Sidoniát. Nem is létezik számára más a világon, mígnem a látszólagos béke ideje a végéhez nem ér.
Mikor a könyv egyedi és merőben érdekes világnézete, felépítése fokozatosan világossá válik, egyre érthetőbb, miért is nem maradhat minden a régi kerékvágásban. Hisz kegyetlen és visszataszító egy világ ez, ahol számos emberszámba nem vett egyén ki van szolgáltatva a hatalmasoknak. A beléjük programozott engedelmesség, vagy feltétlen kötődés megfosztja őket a szabad akaratuktól, az érzéseik szabadon engedésétől. Milyen élet ez?
„Ráébredtem, mennyire védtelen is az a lény, akit megfosztanak a szabad akaratától. Hiszen még a saját védelmében sem képes döntéseket hozni. A legutolsó csúszómászó is képes erre, ő viszont nem volt az.”
Mindemellett az elénk tárt környezet elképesztő és összetett, ami a leírásoknak köszönthetően a szemünk előtt elevenedik meg. Amilyen gyönyörű világűr veszi őket körbe, olyan szörnyű az elvakult hit, a maradiság és a változás minden szikrájának kioltására tett kísérletek sokasága. De túl régóta áll fenn ez a világrend, melyben a hatalmasok kiélvezik a régi technikai újítások minden előnyét, míg mások lassan az enyészeté lesznek. Az ellentét túl kiélezetté vált.
Ebbe a változás közeli pillanatba érkezik Nemezis, aki kénytelen megtapasztalni azt, hogy az alkalmazkodás, a rejtőzködés belső változással jár. Mikor megérti, mit is jelent Crysanthenumban az engedelmesség, a szabad akarat, a szeretet vagy az önfeláldozás, az addig tudatosan elnyomott érzelmei a felszínre jutnak. Nemezis a szemünk láttára válik emberibbé, mint bárki, aki magát embernek tartja. Mégis kezdetben saját maga áll az átváltozása útjába, mert magának sem meri bevallani, hogy egy olyan lénynek, mint ő, lehetnek érzései, hogy cselekedhet a szíve szava szerint, nem pedig úgy, ahogy a beleprogramozott ösztön diktál. Képtelen elengedni mindazt az előítéletet és elvárást, amivel élete során találkozott. Pedig ő már nem az a Nemezis, akit szemfényvesztésnek küldtek a császár udvarába… Mert az, hogy az ember megálljt parancsol az érzéseinek, nem egyenértékű azzal, hogy nincsenek érzései.
„Az a kárhozott leszek, aki megteremti az új jövőt.”
„Innentől én választok magamnak. És én neki akartam segíteni… Ez volt a létem új értelme, az új célom, és ettől újra érdemes volt élnem.”
A történet folyásában hamar ráébred az ember, hogy ebben a könyvben senki sem az, akinek látszik, itt mindenkiben több rejlik, mint azt a felszín mutatja. Sokan mesterfokon végzik a megtévesztés művészetét. Erre a legjobb példa Tyrus Domitrian, az őrült örökös, aki évek óta csiszolgatja lépéseit, melyek kiszámíthatatlanok a körülötte élők számára. Ám éppen emiatt zseniális, tökéletesen kidolgozott szereplő, akiben érezzük, hogy még nagyon sok minden rejtőzik, csakúgy, mint Nemezisben.
Így mikor már valóban azt hinnénk, ettől bonyolultabb és szövevényesebb már nem is lehetne a cselekmény, az írónő csavar egyet a történeten, és fokozza a helyzetet. Millió titok, cselszövés és félrevezetések sora szövi át a mindennapokat Crysanthenumban, ami azzal fenyeget, hogy minden törekvés, ami előrébb vinné a jó ügyét, elhamvad.
Ritkán, de azért a megkönnyebbülés hulláma eléri az olvasót is, mikor a kimondatlan szavak formát öltenek, és a feszültség elszáll, ezekben a pillanatokban lehet csak levegőhöz jutni. Ám nem tart sokáig ez az áldott állapot. Ugyanis az egész könyv egy érzelmi hullámvasút, ahol van hogy sírnánk, nevetnénk, van hogy kinyílik a szívünk, olykor pedig összetörik, miként a berögzült cselekvésformák visszatérnek, és elvágják a boldogság felé vezető utat.
Az egyetlen gyenge elem a könyvben a végén található megtévesztés, melyből érződik, hogy egy szó sem igaz belőle. Ettől függetlenül hatalmas zárás, ami megköveteli a folytatást, amely nem lesz egyszerű, sem zökkenőmentes.
≈Köszönöm a Twister Mediának és a Kildarának is ezt a hihetetlenül izgalmas és ütös történetet. Csak annyit, hogy tűkön ülök a folytatásért. ;)
(bővebben a Kildara oldalán)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése