J. A. Redmerski - Az örökké határa

Az örökké határa jön mára
Valentin nap alkalmából egy gyönyörű szerelmi történet beteljesülését hozom. 
A hátsó szöveg:

A fiú a hosszú utat választotta. A lány azt, amelyik sehová sem vezet. De a véletlen úgy hozta, hogy mind a kettő ugyanoda vitt…

Amikor minden darabokra hullik, a szerelem akkor is megmarad…

Camryn Bennett soha nem volt még boldogabb, mint most. Öt hónap telt el azóta, hogy egy távolsági buszon megismerkedett lelki társával, Andrew Parrish-sel – és nem az esküvő lesz az egyetlen különleges esemény az eljövendőkben. Camryn idegesen, mégis izgatottan várja, hogy leélhesse az életét Andrew-val – azzal a férfival, akiről a szíve mélyén tudja, hogy örökké szeretni fogja. Oly sok minden áll még előttük – mígnem váratlanul bekövetkezik a tragédia.

Andrew nem érti, hogyan történhetett velük ilyesmi. Próbál továbblépni, és azt hiszi, Camryn is ezt teszi. De amikor rájön, hogy Camryn titokban iszonyatosan szenved, és a fájdalmat önpusztító módszerekkel igyekszik elnyomni, kész bármit megtenni, hogy visszahozza a lányt az életbe. Be akarja bizonyítani, hogy a szerelmük mindent legyőz. Andrew úgy dönt, hogy újabb, reménnyel és szenvedéllyel teli utazásra viszi Camrynt. Már csak arról kell meggyőznie a lányt, hogy vágjanak bele…

Nem tudtam mire számítsak vagy, hogy mit várjak ettől a könyvtől. Nem tudtam, hogy lehet fokozni vagy egyáltalán folytatni a történetüket. Nekem már az előző végén teljesnek tűnt a kép, a szerelmük. De így, túl ezen a könyvön, nagyon nem volt vége a történetüknek. Minden egyes sora lenyűgöző. Egy cseppet túlzók, mert természetesen voltak benne olyan részek, ahol le kellett tennem a könyvet egy kis időre, de ez nem vesz el az értékéből. És nem azért kellett letennem, mert nem tetszett volna, hanem, mert nehezen tudtam feldolgozni azokat a pontjait, pedig még azt sem állíthatom, hogy olyan váratlanul értek (tudjátok, lehet érezni, ha valami túl jó, hogy igaz legyen). Szerintem merőben más ennek a résznek a stílusa, a mondanivalója, sokkalta érettebbre sikeredett, mint az elődje. Nem tudnám megmondani, hogy miért is érzem ezt, de az biztos, hogy a szereplők céljai és az ezek felé vezető út tette mássá. Ez most egy sokkal nagyobb kaland volt, mind érzelmileg, mind pedig a megtett utat tekintve. Nem is tudom, hogy lehetne róla nem sejtelmesen írni, mert minden egyes részlete számít, az utolsó betűig. A rettentően rokonszenves életfelfogásuk a munkáról és a hozzátartózó elköteleződésről, szerencsére nem marad ki, sőt sikerült átragasztaniuk másra is. Ennek köszönhetően olvasás közben megint elfogott az az érzés, hogy beülök egy autóba és meg sem állok, míg a szem ellát... De az út végén meglelem a helyem, és ott letelepszem, egy kis időre. 
≈ Ennek a résznek sikerült elszomorítania egy kicsit, de olyan mértékű elégedettséget és lelki békét adott, hogy könnyű szívvel és mosolyogva raktam le. 
10/10

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Imre Viktória Anna – A villámsújtotta torony

Harry ​Potter – Roxfort Évkönyv

Michael J. Martinez – A Daedalus-incidens

M. Leighton - Down to you

Jaci Burton - Tökéletes játék