A tűz és jég dala 1-2-3

Szerintem aki a 21. században él és tisztában van az internet létezésével, az kizárt dolog, hogy nem hallott még erről a sorozatról. Ki a könyvet, ki a filmsorozatot preferálja (én speciel mindkettőt), de a rajongás közös. George R. R. Martin bácsit egyszerre istenítik és átkozzák, mégis a modern fantasy királyaként emlegetik. Egyszóval hatalmas a felhajtás a Trónok harca körül.

Mondanom sem kell, hogy én is buzgó imádattal tekintek a könyvekre, és úgy éreztem, időszerű lenne végre írni is róla, annál is inkább, hogy gyakorlatilag én már legalább két éve olvastam az első könyvet. (Megjegyzem, a többséghez képes még így is későn.) Viszont már jó ideje benne vagyok az olvasásban, (a negyedik kötettel fogok végezni hamarosan) és kissé problémás számomra külön külön beszélnem az első három könyvről. Elsősorban azért, mert az eddig elolvasott, nagyjából 3000 oldal után nem mindig tudom pontosan behatárolni, hogy melyik esemény melyik kötetben történt... Úgyhogy most hozok egy kis összetömörített véleményt az első három részről, a 4. és az 5. könyv pedig terveim szerint már külön posztot kap majd. 

Szóval kezdjünk is bele, és nézzük meg, mit tartogat nekünk ez az epikus könyvsorozat az ősi Westeroson!


Ugye, most következne a történet felvázolása. *zavart köhintés* Hát, az a helyzet, hogy itt nem igazán lehet felvázolni a sztorit, egyrészt mert tele lenne spoilerekkel, amiket viszont szeretnék elkerülni, másrészt pedig pont az az egyik fő ismérve ennek a sorozatnak, hogy megszámlálhatatlanul sok szálon fut. Szóval amikor egy tudatlan egyén megkérdezi, hogy de mégis miről is szól a Trónok harca, akkor azt szoktam mondani neki, hogy ez egy olyan könyv, amiben mindenki szeretkezik és öli egymást, és a maradék időben politikai szempontok alapján megvitatják, hogy ki feküdt le kivel és ki ölt meg kit. 

Na jó, egy kis komolyságot, légy szíves. ˇˇ Szóval, anélkül, hogy bármit is lelőnék, az egészet igazából annyiban lehet összefoglalni, hogy egy hatalmas középkori világban járunk, ahol rengeteg uralkodóház és karakter küzd egymással a trónért. De persze időközben annyi minden történik és a különböző cselekményszálak annyira más irányt vesznek, hogy komoly koncentrálás és agymunka szükséges, hogy mindent és mindenkit észben tartsunk. Komolyan, rendszeresen meg kell állnia az embernek olvasás közben összeszedni a gondolatait, hogy "Oké, akkor ez a karakter innen ide utazik, meg vele van még az a másik is, akkor a tenger másik felén ő éppen vele harcol, de közben az XY éppen szövetséget köt azzal a másikkal..." És a leghihetetlenebb ebben az, hogy a szerző több ezer oldalon keresztül is képes úgy mozgatni a szálakat, hogy a történések ne mondjanak ellent egymásnak, ne legyenek benne logikai buktatók, ami egy ekkora regényciklusban (amibe ráadásul jócskán belefonódik egy konkrét képzelt világtörténelem), szerintem hatalmas teljesítmény.


És mindezt még tetézi az, hogy ez a rengeteg karaktert mind-mind mesteri személyiséggel ruházta fel az író. Szerintem, és még sok más olvasó szerint is az az egyik legnagyobb zsenialitása ennek a könyvnek, hogy kivétel nélkül mindegyik szereplő annyira izgalmas és összetett, hogy gyakorlatilag lehetetlen teljesen kiismerni őket. Ez az egyik fontos szabály, amit az ember Trónok harca-olvasás közben megtanul: soha nem tudhatod, hogy egy karakternek mi az igazi célja, kinek az oldalán áll valójában és az sem, hogy mi lesz a következő lépése.

Amellett, hogy minden szereplő egy kész rejtély, ebben a világban azt is nehéz eldönteni, hogy most akkor ki is a jó és ki is a rossz. Tulajdonképpen nincs is egyoldalú szereplő, mindenkinek vannak gonosz húzásai, mindenki követ el hibákat néha és persze a "rossz" szereplőknek is vannak olyan tulajdonságaik, vagy tetteik, amik szimpatikussá teszik őket számunkra. És persze ott van az elképesztő mértékű karakterfejlődés, ami gyakorlatilag néhány szereplőből egy egészen más embert csinál. (Egyébként az én legnagyobb kedvencem Jaime és rá mindkét fenti állítás többszörösen igaz. c:)


Egyszóval Martin bácsi csodálatosan ért a különféle karakterek megformálásához és mesterien alakítja őket a történet során. De amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy mennyire zseniálisan izgalmas a történetmesélése. Komolyan, képes 30 oldalon keresztül izgalmassá tenni azt, ahogy emberek lovagolnak az erdőben. Szóval aki kedveli a fantasy műfaját, de néha megfekszik a gyomrát a hosszúra nyúlt tájábrázolások (pl. Tolkiennél), annak bátran tudom ajánlani a Trónok harcát.

Nem ejtettem még szót arról a jellemzőről, amiről konkrétan ez a sorozat ismertté vált. Nevezetesen, hogy mindig mindenki meghal. Úgy röviden. Az író felülemelkedett azon a természetes kényszeren, hogy mindig megóvja szeretett karaktereit - ezt a hibát egyébként nagyon sokan elkövetik - és konkrétan csoportosan irtja őket. Mert itt az, hogy valaki főszereplő, semmiféle védelmet nem jelent, bárki bármikor áldozatául eshet Martin bácsi tisztogatási mániájának. Úgyhogy az olvasó soha nem lehet biztos benne, hogy a kedvence vajon túléli-e a következő fejezetet. Mondanom sem kell, ez hihetetlen izgalmat ad az olvasás élményéhez (és néha dühödt csapkodást, amikor elhalálozik a kedvencünk.)


Szóval így állunk, ez a sorozat elképesztően fantasztikus, végtelen mennyiségű izgalom, vér, kaland, szerelem, árulás, és persze humor vár ránk több száz oldalon keresztül. Kell ennél több?

Remélem tudtam egy kis löketet adni az olvasáshoz és rohantok is a boltba az első részért. Hamarosan befejezem a Varjak lakomáját és hozok belőle egy jó kis kibeszélőt! :3

MeowMimi~

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

River Solomon – Kegyetlen szellemek

Karen Dionne – A ​lápkirály lánya

Krausz Emma – Osztálykép

Neil Gaiman & Michael Reaves & Mallory Reaves – Ezüst álom

Cassandra Clare - Holly Black: A bronzkulcs