Alex Flinn - Beastly - A szörnyszívű

Vendégbejegyzés - Lollynymph

Kiléptem egy kicsit a megszokott olvasnivalóim közül, ugyanis ma egy olyan regényt fogunk kitárgyalni, ami stílusában és műfajában is enyhén szólva messze esik az eddigi olvasmányaimtól... Jöjjön A szörnyszívű!Kezdjük rögtön egy ténnyel rólam: ki nem állhatom a romantikus regényeket. De komolyan, én őszintén bevallom, hogy agybajt kapok tőlük, és akárhányszor próbálkoztam egyet elolvasni, a vége az lett, hogy utáltam az egészet és félbehagytam, vagy végigküzdöttem magam rajta, de változatlanul utáltam az egészet. Nem tudom miért, pedig nem vagyok egy kőszívű alkat, de valahogy az ilyen könyvek nyálassága és sablonossága mindig felidegesít. Azonban egy kis részem töretlenül hisz benne, hogy igazából csak még nem találtam meg Azt a bizonyos romantikus regényt. 

Ez volt az egyik ok, amiért belekezdtem ebben a regénybe, a másik pedig az, hogy idén végre én is rendeltem magamnak Könyvmolyképzős Szeretetcsomagot és megfogadtam, hogy mindenképpen el fogom olvasni a csomagban lévő ajándékkönyvet. Ha egy Twilight fanfiction sorozat 56. része lesz, akkor is! 

De nem az lett, hanem A szörnyszívű, ami lényegében a klasszikus mesének, a Szépség és a Szörnyetegnek a modern feldolgozása. Ami szerintem egyébként egy szuper ötlet, már régóta vadászok ilyen mesefeldolgozásokra ezért kimondottan lelkesedtem a könyvért, annak ellenére, hogy a fülszövege szerintem valami elképesztően béna: 

Szörnyeteg vagyok

Egy szörnyeteg. Nem farkas vagy medve, gorilla vagy kutya, hanem egy teljesen új faj, ami két lábon jár – egy karmos-agyaras teremtmény, akinek minden testrészét sűrű szőr fedi.

Azt hiszed, ez egy tündérmese? Nincs olyan szerencsém.

New York Cityben vagyunk. És a jelenről beszélek. Nem baleset ért, és nem valami betegség támadott meg. De örökre ilyen torz maradok, hacsak meg nem sikerül törnöm az átkot.

Igen, az átkot, amit az irodalomórámra járó boszorkány bocsátott rám. Hogy miért változtatott szörnyeteggé, aki nappal elrejtőzik, éjszaka pedig az utcákon settenkedik?

Elárulom.

Elmesélem, milyen voltam Kyle Kingsburyként, olyasvalakiként, aki mindenki lenni szeretne, gazdagon, tökéletes külsővel és tökéletes élettel. Utána elmesélem, hogy váltam tökéletesen… szörnyeteggé.

Akarod hallani? Mered hallani?

Kezdjük rögtön azzal, hogy a könyv eleje egyszerűen kibírhatatlan, és ennek egyetlen oka van: a főszereplő. Kyle tipikusan az a fajta bunkó, önelégült, arrogáns, egoista, elkényeztetett, gazdag kölyök, akit az ember minden további nélkül szolgálatkészen agyoncsapna, ha lehetősége lenne rá. De komolyan, annyira elviselhetetlen volt az első néhány fejezet, amikor a drága Kyle még nem változott szörnyeteggé, hogy azt hittem, a dühöm apró cafatokká fogja porlasztani a könyvet a kezemben. Aztán az átok megtörténte után lassanként javul a dolog, jó volt látni, ahogy Kyle (avagy a későbbi választott nevén Adrian) lassan megbarátkozik a helyzettel és vele együtt elkezd megváltozni, meglátni azokat a dolgokat maga körül, amiket eddig a mérhetetlen önimádata és gőgje miatt észre sem vett. 

Kyle a filmváltozatban "szörnyetegként"
Most komolyan, ez mégis mi akar lenni?!

Ebben segíti őt a szolgálója, Magda, aki az én szememben tipikusan az a bölcs, anyáskodó figura, aki minden mesében elengedhetetlen és Will, a magántanára, aki a vaksága ellenére rengeteg minden tanított a fiúnak és bevallom, nekem ő volt a kedvenc karakterem. Jó volt olvasni néha, hogy valaki józan, de mégis pozitív gondolatokkal bátorítja Kyle-t, mert az egyébként sokszor rá is fért. 

És itt térnék át a könyv egyik hibájára. Engem nagyon zavart az a sok önsajnáltatás, amit Kyle lenyomott, főleg a történet első felében. Tudom, tudom, a szenvedésünknek mindenképp hangot kell adni, és amúgy is, mindenki menjen a pokolba, még akkor is, ha magamnak csináltam az egészet... Na, de kérem szépen, ennyiszer? Meg ilyen hosszan? 

Szerencsére némi üde színfoltot jelent a sok szenvelgés közepette a másik főszereplő, Lindy, akinek a családi hátterét igencsak modernizálta az írónő, és bevallom, nekem nem is tetszett ez a drogos, agresszív apafigura, valahogy nem illett bele az egész mese koncepciójába. Lindy viszont igazából egy szerethető karakter lett volna, de szinte alig látunk belőle valamit. Oké, tudjuk, hogy szeret olvasni, meg okos, meg szereti az apját, annak ellenére, hogy egy seggfej visszataszító ember, viszont ezen kívül nem igazán nyerünk bepillantást a személyiségébe, hiányzik a mélység az egész 

karakterből. 

És ez valahol az egész könyvre igaz: hiányzik belőle a mélység. Ami persze nem feltétlenül baj, mert nem kell, hogy minden regény, ami valaha olvasunk, hatalmas életbölcsességekkel tömje tele a fejünket, de én szeretem, ha egy könyv hozzám tesz valamit, ha ad gondolkodnivalót, vagy legalább beszippant a világa. De ez itt sajnos nem történt meg, ez a regény pontosan azt adja, amit az eredeti mese alapján várunk tőle, a cselekmény csordogál a maga kis medrében, nem túl eseménydúsan... Tehát az egész könyv karakter-és érzelemközpontúra lenne kitalálva elviekben, azonban ha az olvasót nem ragadja meg a stílus vagy nem kötődök a karakterekhez (amit az író nem igazán segít elő, valljuk be), akkor bizony nagy esély van rá, hogy unni fogja a könyvet. A másik nagy problémám az volt, hogy nekem teljesen hiányzott az egészből a varázslat. Mármint... Ha az ember egy olyan történetnek a feldolgozását olvassa, mint a Szépség és a Szörnyeteg, akkor azért várja azt a bizonyos fajta mágikus hangulatot, amiből én semmit sem érzékeltem a könyvben és ezt nagyon sajnáltam... 

Mindent összevetve nem mondom azt, hogy kimondottan rossz könyv A szörnyszívű, csak azt, hogy semmivel sem több, mint amit első ránézésre várnánk tőle.

Kedvenc szereplő: Will, Magda

Kedvenc idézet: 

A lány felvonta a szemöldökét. – És minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?

– Nem mondanám megtiszteltetésnek. Én csak… elgondolkoztam.
– Az biztos szokatlan élmény lehetett számodra. 

10/6

MeowMimi~