Angela Marsons - Ördögi játszmák

Egy pszichopata fejében...
Angela Marsons második regénye is eszméletlenül izgalmasra, fordulatosra, és meghökkentőre sikeredett. 
A fülszövege:

Alexandra Thorne pszichiáter. Jól menő magánpraxist visz, önkéntes munkát vállal egy rehabilitációs intézményben, cikkei jelennek meg szakmai lapokban, intelligens, vonzó; és olyan szabadságot teremt magának amelyre mindig is vágyott. Egy tökéletes nő, egy tökéletes élet.

Egy nap azonban az egyik páciense gyilkosságot követ el, bosszút áll egy hajdani traumáért. Egy másik páciense majdnem agyonver egy férfit, aki csak megrázogatta, hogy felébressze. Mi történik dr. Thorne betegeivel, hogy ilyen erőszakos cselekményeket hajtanak végre? Mi zajlik egy-egy terápián? És mi lehet az orvos valódi szándéka?

Kim Stone felügyelő hátborzongató ügybe csöppen, a megérzéseire hagyatkozva, mást lát ott, ahol a kollégái és a felettese csak maszkot. Egyedül marad: a saját szakállára kezd nyomozni, de talán gyermekkora tragikus eseményei, veszélyes élete miatt egy okos és számító elme számára könnyű préda lehet…

Kim Stone az Ördögi játszmák történetében ugyanolyan keményen és minden megalkuvás nélkül veszi fel a harcot a bűnnel és a bűnösökkel szemben, mint az Elfojtott sikoly című kötetben.

Angela Marsons újabb regényét ezúttal is a veszélyes tempó, a pergő szócsaták és az akciódús nyomozás jellemzi.

Amint kinyitottam, izgalom járt át, hogy újra belecsöppenhetek Kim Stone világába. Jóllehet ebben a részben merőben más az alapszituáció az előző kötethez képest, ahol végig feszít a tudatlanság és a kétség, ki is lehet a gyilkos, ugyanis itt szememtől szembe állunk a szálak mozgatójával. Ám ez semmit sem vesz el a nyomozás feszültségéből, sőt, egy felturbózott Columbo filmként pereg le előttünk a könyv főszála, amit szépen körbefon egy, – sajnálatos módon – szinte mindennapi eset felderítése.
A hidegrázós kezdetért pont ez a mellékszál felel, amely gyakoriságával, és szörnyűségével a szívünkbe mar, undort ébreszt, és kérdéseket hagy maga után. Hogy képes egy apa minderre? Miként lehet egy ekkora titkot elfedni? Fel lehet-e épülni egy ekkora traumából?
Mindeközben egy-egy pillantást vethetünk a Kim lelkében dúló érzésekre, a töménytelen bűntudatra, és gyűlöletre, amiknek elnyomásával képes csak a felszínen tartani magát. De meddig?
Ugyanakkor elkezd előttünk felsejleni a főszál, ami letaglóz, annak ellenére, hogy az írónő az elején figyelmezteti olvasóit, hogy a könyv egy igazi pszichopata természetét hivatott bemutatni többek között. Ám a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaki képes oly’ módon forgatni a szavait, megjátszani önmagát, eltéríteni másokat, ahogyan Alex tette. Néhány jól megfogalmazott mondat, elrejtett kulcsszavak, és mintha hipnotizálták volna az illetőt. Egy Alexhez hasonló személynek nem lehet felhozni semmiféle mentséget enyhítésül. Lehet, hogy hiányzik belőle az empátiáért felelős gén, hogy képtelen bűntudatot érezni, de, hogy a saját igazának bebizonyítására képes felhasználni másokat, tönkretenni az életüket, és általuk még több emberét, ez egyszerűen hihetetlen, és megbocsáthatatlan. Soha életemben nem undorodtam még ennyire egy karaktertől sem. Félretéve minden negatív érzést, belemerültem a nyomozásba, hogy minél hamarabb elnyerjék büntetésüket az arra érdemesek.
A nyomozások előrehaladtával egyre több szál kapcsolódik be, és szövődik össze, miközben az olvasó egyre nagyobb késztetést érez arra, hogy ráordítson a nyomozó brigádra, hogy „Hé, emberek! Nyissátok már ki a szemeteket, és a fületeket! Bízzatok a főnökötök megérzésében!”. De sajnos Kim sem elég biztos magában, a többiek pedig csak még inkább elbizonytalanítják, de ő hajthatatlan. Lépésről lépésre megbizonyosodik róla, hogy valami nem egészen stimmel, ezzel pedig saját magát sodorja veszélybe… Egyszerűen elképesztő memóriája, és szakértelme van, ami az emberségével, és empátiájával egyesülve (ezeket a tulajdonságokat soha nem venné magára) rettentő jó nyomozóvá varázsolja. Ellenben a legfontosabb, hogy soha nem adja fel, mert ő kiáll az igaza mellett. De milyen áron?
Alex egyetlen hibája, hogy alábecsüli az embereket, a kitartásukat, az eszüket, és a gyengeségükből fakadó erőt, mert csak az lebeg a szeme előtt, hogy ő mindenkit képes kiismerni, de még nem találkozott Kimhez hasonlóval…
Az egész kötet egy felfokozott érzelmi állapotba sodor, ahol már az ember kínjában ordítana, hogy vessenek véget a szörnyűségeknek, hogy állítsa meg már valaki a történések fonalát! Végig görcsben tartja a gyomrod az izgalom, hogy elképedj, megzavarodj, mosolyogj, szorongj, és végül fellélegez egy pszichopata ördögi játszmáinak végén.
10/10
(bővebben a Kildara oldalán)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Imre Viktória Anna – A villámsújtotta torony

Harry ​Potter – Roxfort Évkönyv

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző

M. Leighton - Down to you

Jaci Burton - Tökéletes játék