John Cure - Hontalan lelkek

Egy újabb borzongós történet Johntól...
Ha figyelemmel kísértétek a Facebookon a John Cure-os hetet, vagy esetleg olvassátok az Omega híreket, akkor már találkozhattatok az írásommal. Most viszont ide is kikerül egy rövidebb verzió, amit teljes egészében a Kildara oldalán olvashattok.:)
A hátborzongató fülszövege:

Egy regény, amiben minden lehetséges. Egy amerikai kisváros, ahol szörnyű gyilkosságok történnek. Egy Átjáró, ami a szellemvilágot összeköti az élővel. Egy Dögkút, amiről legendák keringenek.

Clive Wallace kiegyensúlyozott, idilli kapcsolatban él feleségével, Susannával, és két kisfiával, Timmel és Robinnal. Megszokott életük azonban váratlan fordulatot vesz, amikor a kisvárosban gyerekek tűnnek el nyomtalanul, miközben a szüleiket könyörtelenül lemészárolják.

Egy borús délutánon Tim és két barátja sárkányt eregetni indulnak a közeli tisztásra, nem is sejtve, hogy halálos veszély leselkedik rájuk.

Jack Homa, a város öregedő seriffje, próbál a rejtély megoldására bukkanni, azonban egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy a kisváros lakói sötét titkot őriznek a múltból.

Mindeközben Clive-nak szembe kell néznie szörnyű rémálmaival, és eltitkolt múltjával, hogy a családját megmenthesse a borzalmaktól.

De kicsoda Gerald, aki kezében egy véres csákánnyal bújik meg a sötét árnyékban? És mit akarnak Robintól a halott gyerekek szellemei?

A Hontalan lelkek egy olyan hátborzongató misztikus thriller, ami a 80-as és 90-es évek nagysikerű horrorfilmjeinek a Rémálom az Elm utcában, a Péntek 13, és a Kampókéz , hagyományait viszi tovább, és ötvözi napjaink kísértethistóriáival. John Cure legutóbbi regénye: A gonosz új arca, hetekig vezette a Bookline Horror&Thriller kategóriájának sikerlistáját.

És felcsendül egy mondóka:
“gyerekek lelke, sötét az este
este, este, a gyereket leste
leszállt az éj, minden sötét
Gerald eljön a gyerekekért”
Meg sem tudtam szólalni a letétele után. Egyszerűen lehengerlő, azt se tudom, hol kezdjem. De abban biztos vagyok, hogyha átfogó képet szeretnétek kapni róla, vagy csak megérteni, hogy miért írok róla nehezen, akkor a kezetekbe kell vennetek, és el kell olvasnotok! Csak néhány fontos információt tartsatok észben, csak pár jó tanácsot, hogyha nem szeretnétek rosszat álmodni.

• Semmiképp se olvassátok sötétben!
• Ha mégis arra kényszerültök, javaslom a lámpa használatát, fittyet hányva a villanyszámlára!
• Ne nézegessétek sokáig a borítón lévő arcokat, mert túlságosan is hiteles alapot tud szolgáltatni a fantáziátoknak!
• Ha lehet, ne tartózkodjatok egyedül a helyiségben olvasás közben, a társaság némiképp nyugtató hatással lehet az idegrendszeretekre! (de csak, ha megbízhatóak a személyek)
• Ne hagyjátok, hogy bárki is rátok ijesszen olvasás közben, tehát célszerű szólni a közelben lévőknek, hogyha mégis megteszik, a testi-lelki épségetekkel játszadoznak!

Nagyjából ezek betartásával megúszható a szívroham, de még így is kellően rémisztő, félelmetes, és nyomasztó légkört teremt a történet.

Már az első fejezetben, a prológusban kapunk egy kis ízelítőt a brutális gyilkosságok menetéből, vagyis inkább csak elképzelhetjük, mert a mesélés stílusának és a szerkesztésnek köszönhetően, a fantáziánkra bízza az író ezt a részt… Bár nem sokáig tartogatja magában.
Tehát a fejezetek, és a bennük rejlő kis történet-részek elrendezése, megszakítása, felcsigázzák az embert, és az utolsó vészjósló mondatok a kétségbeesés szélére sodornak. Mindez nem elég, még a félelem apró magjait is elvetik, amiknek pont van ideje gyökeret verni, míg újra felvesszük annak a szálnak a folytatását. Mert rengeteg szálra bomlik, amik szépen lassan fonódnak össze egyé. Ez a szövésmód, a több szál futtatása egymás mellett, csak még inkább feszültté teszi a helyzetet, és megjósolhatatlanná az elkövetkezendőket. Az olvasó minden megszakítás után, már csak valami szörnyűséget képes elképzelni, és a hétköznapi dolgok, összefüggések már értelmetlennek látszanak. Ám, ha mégis valami teljesen hétköznapi történik, már azt is hihetetlennek bélyegzi az ember, és rögtön keresi benne a csavart, ezáltal már mi magunk is generáljuk a félelmünket. Így minket, olvasókat is belevon a végeláthatatlan szörnyűségek hálójába, és mérhetetlen sok kérdést enged felszínre törni.
Mi révén nevezhetünk egy gyilkosságot, az igazságszolgáltatás eszközének? Hol a határ az önkényeskedés, és a jogos ítélethozás között? A bosszú útja vezethet a lelki megnyugváshoz? Hogyan torkollhat egy gyermekcsíny szörnyű balesetbe? Megéri hazudni, és mást veszélybe sodorni, ha azzal a saját bőrünket mentjük? A múltnak tényleg ekkora hatást kell gyakorolnia a jelenünkre és a jövőnkre? Apáink bűne vajon a miénk is? Hova kerülünk a halál után?
És akkor még sok szó sem esett a szereplők misztikus, titokba burkolódzó múltjáról, amit szintén körbeleng a félelem szaga. Vagy a város szörnyű múltjáról, amit mindenki mélyen magába temetett…
Ám ha elmesélném, mi értelme lenne a könyvnek? Csak még annyit, hogy a szálak összefutásakor, a megoldáskor lassan a szomorúság fátylán át a tudatomba villant, hogy mintha valamit elfelejtettek volna egy bizonyos Átjáróval kapcsolatban… Talán a következő részben fény derül erre is.

≈Nagyon köszönöm ezt a felejthetetlen történetet a Mogul Kiadónak, természetesen Johnnak még inkább, és a dedikálást is!
10/10