Marie-Aude Murail: Oh, boy!

Vendégbejegyzés - NinjaDeltoidMacska

Három testvér néhány órája magukra maradt a világban, de megesküdtek, hogy soha senki nem választhatja el őket egymástól. A legidősebb Siméon, tizennégy éves. Cingár, barna szemű. Különleges ismertetőjele: intellektuálisan koraérett, már az érettségire készül. A középső Morgane, nyolcéves. Barna szemű, elálló fülű, osztályelső. Különleges ismertetőjele: a felnőttek minduntalan elfeledkeznek a létezéséről. A legkisebb Venise, ötéves. Kék szemű, szőke, elragadóan bájos. Olyan kislány, amilyet mindenki szeretne magának. Különleges ismertetőjele: forró szerelmi történeteket játszik el a Barbie babáival. A Morlevent gyerekek nem hajlandók a sorsukat az első jöttment szociális asszisztensre bízni. Az a cél hajtja őket, hogy kikerüljenek a gyermekotthonból, ahová elhelyezték őket, és családra leljenek. Két személy lehetne a gyámjuk. Csakhogy eleinte egyiknek sem fűlik hozzá a foga. Aztán meg egyszerre mindkettőnek. De az egyik nem túl rokonszenves, a másik meg felelőtlen, ráadásul… Ja igen! És ez a két személy ki nem állhatja egymást.

~ Számomra ez volt az a könyv, amiben egy névről egyáltalán nem tudtam megállapítani a nemét a szereplőnek, és még ha csak ennyi baj lett volna vele! Az Oh, boy, nagy népszerűségnek örvend, legalábbis ahogy molyon nézelődtem. Talán túl nagyok voltak az elvárásaim, talán csak rosszkor jött, de az Oh, boy messze van a kedvenc könyveimtől. De akkor kezdjünk neki.
A sztori ígéretes, adott három árva, akiknek nincs senkijük, majd hirtelen mégis feltűnik két rokon, de persze egyik se akarja a kölyköket, majd mindkettő akarja őket, és végül happy end. Ja, fárasztó volt, egy alig kétszáz oldalas kis könyvbe hirtelen annyi problémával akart foglalkozni, hogy végül egyikből se lett semmi.
Adott nekünk egy Siméon, aki nagyon okos, és mindig sír, a másik még oké, értem én az érzelmeit, de mégis akinek százötvent megugrik az IQ-ja felfogja mikor kell orvoshoz menni, és kész. Morgane, a kis középső egyszerűen nem kapott semmi szerepet, illetve személyiséget, van, néha szerepel, ő is sír meg minden, aztán mindenki hagyja bajlódni. De miért?! Oké, az írónő három gyereket akart a középpontba, de kérem akkor, ha ebből kettő, klisének megfelelő, a harmadikra is találjon már valami megjegyezhető személyiségjegyet vagy bármit! Venise maga az utálatom gyújtópontja, nem édes, hanem giccses, nem vicces hanem kiborító, ha van Antikrisztus akkor még az is agybajt kapna a kis szöszi firkamestertől. Oh és ha már annyira benne vagyunk a rossz karakterekben, ott van Barthelemy, a meleg bátyó. Az írónő hol látott meleget? A tévében, amíg el nem kapcsolt gyorsan?! Annyira sztereotipizált karakter lett, ami mellé még egy bunkó stílust is felvett, hogy az első tíz oldalon elásnám élve, a tenger alá. Rendben, voltak vicces megmozdulásai, de még így is a hideg rázott ki a felszínes "meleg vagyok, én ilyen vagyok" röhejességétől.
Sok minden volt még amit nem értettem. Miért utálták Josiane-t? Valahogy annyira ki lett közösítve, pedig szerintem ha nem is volt egy kedves karakter, nem érdemelte meg ezt a közutálatot a testvéreitől. Amit viszont nem tudtam lenyelni, azaz Aimée körülötti dolgok. Mindenki látja, érzékeli, és Bart egyenesen szinte viccet csinál belőle.
Mindenesetre a végén jön a röhejesen elcsépelt boldogan éltek amíg meg nem haltak. Én már kissé kinőhettem az efféle sztorikat, de tizenpár évesen biztos nagyobban "üt".

Kedvenc szereplők: Aimée
Amit szerettem: komoly témákkal foglalkozott, vicces részek
Amit nem szerettem: karakterek, a családon belüli erőszak nem vicces és pont, Venise, klisék
Kedvenc idézet: " - Vannak szívproblémái?
– Ajaj, dögivel! – kiáltotta Bart.
– Kardiológiai problémákról beszélek…"
10/6.5