J. L. Armentrout - Oblivion
 |
| Talán ez ez egyetlen borító, ami még tetszik is! |
Ez köszönhető sok-sok dolognak, de egy fontosabb, mint a többi. Nem akarok elszakadni ettől a világtól, és ezzel a bejegyzéssel olyan, mintha lezárnám ez egészet. Ez a rész is már csak egy utolsó kis kapaszkodó volt, és nem elég. Akarok még, még legyen meg a többi rész is Daemon szemszögéből, majd Deeéből és szépen így sorba! Lehet, hogy kicsit bekattantam, szóval le is állok, itt a hátsó szöveg:
Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.
Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.
Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.
Ha beleszeretek Katyba – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom.
Itt még nem tudta senki, mi lesz a vége... De nem is számít, mert ebből a helyzetből sehogy sem tudott volna kimászni Daemon, de szerintem ezt már az Obszidián is világossá tette. Remek könyv egy kis nosztalgiához, a végén késztetést érez az ember, hogy belekezdjen újra. És mit ne mondjak, megszépíti az emlékeket, csak mert ez sokkal jobbra sikeredett, mind az első rész. Talán azért, mert itt már tisztában voltam mindennel, és végignézhettem, hogy próbál menekülni a végzete elől Daemon, vagy csak szimplán viccesebb és izgalmasabb az ő szemszögéből. Soha nem gondoltam volna Katy szemszögéből olvasva, hogy ilyen gondolatok árasztják el az elméjét... Hogy milyenek? Leírhatatlan, és ő maga ellentmondásos, egyszerre bunkó, kedves, visszahúzódó, egoista, és még sok minden, de mindent szabályt áthág, aminek kezdetben gátat emelt. Közben egyébként megismerhettük azt az énjét is, ami csak a negyedik részben tűnik fel, azt a valóját, ami gondoskodó és önmagától is megóv, ha arra van szükség. Lehet, hogy nem csak Daemon Black van a világon, de ez a könyv még jobban rávilágít arra, hogy képes kiemelkedni a sokaságból. Egyszóval Jennifer egy álompasit alkotott, ami csakis a papíron létezhet. Kicsit fura is lenne, ha holnap a pasim hirtelen fénygömbbé változna... Csak egy rossz vicc. Vissza a könyv valóságához, mindig is imádtam a szemszögváltásokat, így ez egy Kánaán volt a számomra. És a legnagyobb bajom az egésszel, hogy csak VOLT. Nem akarom elengedni őket, igenis kíváncsi vagyok az utóéletükre, hogy mi lesz az első női originből, milyen lesz Dee élete Archerrel stb. De muszáj elengedni, tehát nehéz szívvel, de legalább egy tökéletes zárással búcsúzom a sorozattól.
≈ Nem tudom, hogy reménykedjek-e egy filmsorozatban esetleg... Nem, nem, abbahagyom! Szóval viszlát Luxenek, egy élményvolt!
10/10
Megjegyzések
Megjegyzés küldése