Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?


Jean-Louis Fournier Femina-díjas megrázó könyve a szerző két fogyatékkal született gyermekéről szól – történetüket az apa szülői érzékenységgel és jótékony iróniával, az elfogadás jegyében írta meg. Szívszorító, olykor mulatságos történetek sorakoznak a lapokon. Semmi kioktatás nincs benne, a végén mégis tudjuk: ez a dráma mindannyiunkkal megeshet, és adottságaink szerint el kell viselnünk. A Czeizel Endre előszavával megjelent mű világsiker, eddig több mint 25 nyelvre fordították le.

~Maga a történet Fournier apai megpróbáltatásainak memoárja. A szerző ugyanis két szellemi és testi fogyatékos fiú édesapja. A rövid kis könyv leginkább az apa érzéseire és gondolataira épül, gyermekeire és azok nehéz helyzetére, saját világmeglátására alapul. Számomra rendkívül tetszetős volt az apa bizarr humora, hogy gyermekei kigúnyolásával magát gúnyolja, ki mint például a szobalánnyal lefolytatott beszélgetése mikor nem találja a gyerekeit: „Josée, miért dobta ki a gyerekeket az ablakom? … Nem helyes, amit tett, Josée. Tudom, hogy fogyatékosok, de azért még nem kell kidobni őket.”
Viszont amivel belopta magát a szívembe véglegesen az a könyv hangulata. Mikor az ember általában fogyatékosokról kiváltképp, ha gyerekekről van szó, sosem mer panaszkodni. Felvállalja, hogy ő, mint szülő a mártír és erőltetett mosollyal mondja a betanult szövegét „ha választhatnék is, őket választanám”. Ezzel nem is az a probléma, hogy nem érez így, hanem a társadalom által keltett nyomás hogy ezt mondja. Mert, ahogy Fournier is mondja, egy fogyatékos gyerek nem lehet vicces. Ha egy átlagos kisgyerek összekeni, magát pudinggal a felnőttek nevetnek, ha egy sérült gyermek, akkor nem. De miért? Ez a könyv pedig ezzel szembe megy, nem állítja, hogy nem szereti őket, nem állítja, hogy sosem játszott el a gondolattal milyen lenne csak lehajtani egy szirtről velük, de ezek mellet is látja valójában milyenek is a gyerekei, akiket mindig madárkákhoz hasonlít.
A könyv még csak a gyerekek betegségeire se tér ki, mert nem ez a lényeg. Egy hasonló témájú könyv mindig hosszasan részletezi, milyen betegsége is van a szereplőnek majdhogynem enciklopédiákra hajazó stílusban, de itt ez fölösleges. Nem a betegség a lényeg, hanem a két gyerek ezzel pedig nem fosztja meg őket saját személyiségüktől.
Meglepődve tapasztaltam milyen pozitív hangulatú könyv talán ettől lesz fájdalmasabb az utolsó mondatban rejlő összetörtség. „ Nem volt szerencsém. Játszottam a genetikai lottón, vesztettem.”

Kedvenc szereplők: Josée, Mathieu, Thomas, Fournier/apa
Amit szerettem: szembe megy az elvárásokkal, humoros és kesernyés is egyszerre
Amit nem szerettem: szerettem volna hallani még egy kicsit az egészséges lányáról
Kedvenc idézet:
"Hova megyünk, papa?
Az autóútra megyünk, a forgalommal szemben.
Alaszkába megyünk. Megsimogatjuk a medvét. Felfalatjuk magunkat.
Gombászni megyünk. Gyilkos galócát szedünk, csinálunk egy jó rántottát.
Uszodába megyünk, leugrunk a legmagasabb trambulinról, abba a medencébe, amelyikben nincs víz."
10/10

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

River Solomon – Kegyetlen szellemek

Karen Dionne – A ​lápkirály lánya

Krausz Emma – Osztálykép

Neil Gaiman & Michael Reaves & Mallory Reaves – Ezüst álom

Cassandra Clare - Holly Black: A bronzkulcs