Chris Beckett - Sötét Éden

Egy kis ízelítő a Sötét Édenből
Igaz, hogy a Kildarán már olvashattátok, de ha valaki esetleg nem látogatja az oldal, akkor itt is elolvashatja a véleményem:) Meg kell jegyeznem, igen komplex érzelmeket váltott ki belőlem, és nem is vártam volna, hogy ennyit tudok majd gondolkodni rajta, pedig rengeteg kérdést vet fel!
A fülszövege:

Azon a bizarr, nap nélküli bolygón, amit Édennek hívnak, a Család 532 tagja az Erdő lámpásfáinak fénye és melege alatt talál menedéket. Az Erdő mögött a Havas Sötét hegyei terülnek el, ahol olyan csípős a hideg, és olyan mély az éjszaka, hogy még soha nem kelt át rajta élő ember.

A Család Legvénebbjei még emlékeznek a legendákra egy olyan világról, ahol a fény az égből jön, és ahol a nők és férfiak olyan hajókat építettek, amelyek az eget is képesek átszelni. Ezek a hajók hozták őket is ide a Legvénebbek szerint – és a Családnak meg kell várnia, amíg az utazók visszatérnek.

De az ifjú Vöröslámpás John megszegi az Éden törvényeit, darabokra töri a Családot, és megváltoztatja a történelmet. El fogja hagyni a járt utat a járatlanért, bemerészkedik a Sötétbe… és felfedezi az igazságot a világukról.
Micsoda? Kizárt! Váó!
Ez az a három szó, ami közvetlenül a könyv elolvasása után kijött a számom. Hogy miért?
Mert szinte felfoghatatlan a világa, a történések menete, az emberek észjárása, a történelem, az idő, az egész.
A pontosság kedvéért megpróbálom kifejteni, hogy mire is gondolok, de az biztos, hogy koránt sem tudom minden rétegét kivesézni, mert végtelen sok van belőle.
Kezdjük az elején. A fent említett Vöröslámpás John szemszögébe csöppenünk, akin keresztül megismerjük a Családot, majd azt, hogy ő nagyon más, mondhatni más más. Csakúgy, mint számunkra a Család, hisz ők ezen nem a szűk rokonságot értik. És itt lép képbe az első réteg, avagy kérdés, ami elgondolkodtató, méghozzá a társadalmi felépítés, és az ebből következő elváltozások.
Gondoljuk csak bele, milyen lehet olyan csoportokban élni, ahol mindenki mindenkinek rokona? Ahol az a mérvadó, hogy ki az anyukád, míg nem is számít ki az apád? Ahol így kiütköznek a degradáció jelei? Ahol elviekben mindenki egyenlő, mégis találunk vezetőket, sőt bíráskodó tanácsot? Ahol a szabad akaratnak nincs helye, mert a tömeg számít, és az egyén elhanyagolható? Ahol igenis a többség érdekét kell szem előtt tartani, még akkor is, ha az nem a fejlődést szolgálja? Ahol generációról generációra valami elvész? Mind a kultúrából, mind a nyelvből.
Amit biztosan leszűrhetünk és John-nak is sikerült, hogy nem könnyű, sőt elviselhetetlen elviselhetetlen, és végképp nem szükségszerű, ha van más módja az életnek. De hogyan és merre?
A könyvben fellelhető teológiai és történelmi szál annyira köti az embereket a múlthoz, hogy szinte nem tudnak a jelenben élni, nemhogy a jövőre fókuszálni. Ebben más a mi Johnunk, és így képes újat mutatni. Eltiporja a múltat, hogy lehessen jövőjük. Szétszakítja a Családot, tönkreteszi a kötelékeket, elpusztítja az emlékek kézzelfogható darabjait. Kitaszítottá válik. Néhányan mégis látják benne a lehetőséget, a vezetőt valami új, jobb felé. Valahol e tájt merül fel az olvasóban, hogy milyen összetett ez a John, és kérdésé válik, hogy ő igazából mit is gondol?
Annak ellenére, hogy szinte felégetett maga mögött mindent, megtudjuk, hogy ez neki is fájdalmat okozott, ám akkor is szükségszerű cselekedet volt, mert ha nem lép, ő is belesüpped az unalmas, monoton mindennapokba. Őt a problémák megoldása hajtja, az ismeretlen meghódítása fűti, ez okoz neki örömet, de így magányossá és elszigeteltté is válik, pedig mindez érző szívet rejt. Többször bíztam a könyv során abban, hogy valaki átlát ezen az összetettségen, és végül észreveszi Johnban ez elhagyatott, szeretetre vágyó kisfiút is, sőt már megvalósulni is láttam, de valami mindig történik. Így olyan, mintha az ember egy hullámvasúton ülne, ahol hol jobban, hol rosszabbul érzi magát.
Emellett folyamatosan a Sötét meghódításán van a hangsúly, és azon, hogy hogyan lehet könnyebbé tenni az elszakadást. De mint minden könyvben, itt is van valaki, aki soha életében nem kapott elég figyelmet, és most érzi úgy, hogy eljött az ideje, és neki kell felvállalnia a vezető szerepet. Ez mind szép és jó, addig míg nem azért teszi, mert egy sérelem érte (vagy több) és bosszút szeretne állni mindazokon, akik megsértették. De ezen a ponton esik csak igazán gondolkodóba az ember. Mégis ki a jó és ki a rossz ebben a sztoriban?
Tényleg csak ez az egy útja volt a változás előidézésének? John valóban olyan, mint amilyennek mutatja magát? David jogosan akar elégtételt szerezni? Van ráció a cselekedeteiben? Még nekem sem sikerült eldöntenem teljesen, hogy mit is gondoljak. Ez rettentően frusztráló benne, de egyben mélyebbé, és színesebbé teszi a történetet.
Csakúgy mint a megálmodott világ, ami körbeveszi őket, és, ami miatt ez ez egész konfliktus kialakult… És nem ért a végére...
≈ A véleményem maradéka a Kildarán olvasható, de ide még annyit, hogy két idézet is van a könyv elején, amivel teljesen egyet tudok érteni:

“Saját előfeltételezéseink folyamatos megkérdőjelezésével a Sötét Éden az összetettség egy ritka fokát éri el.” – SFX

“Hihetetlen nyelvezettel írt lehengerlő regény, egy igazán csodálatos és nagyszerű világ bemutatása.” – The Sunday Times

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Imre Viktória Anna – A villámsújtotta torony

Harry ​Potter – Roxfort Évkönyv

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző

M. Leighton - Down to you

Jaci Burton - Tökéletes játék