Stoner

Vendégbejegyzés - NightFlowerCaptain

Ötven évvel azután, hogy John Williams írt az ügynökének, a Stoner bestseller lett. Teljesen váratlanul. Bestseller Európa-szerte. Maguk a kiadók sem értik. Bestseller a szó legtisztább értelmében – az a fajta, amely úgy születik, hogy az olvasók adják szájról szájra.

„Csodás felfedezés mindazoknak, akik szeretik az irodalmat." Ian McEwan 

„Briliáns, gyönyörű, hajthatatlanul szomorú, bölcs és elegáns regény." Nick Hornby 

„Ilyen fantasztikus regénnyel ritkán találkozni az életben." Tom Hanks

A történetről: William Stoner tizenkilenc évesen beiratkozik a Missouri Egyetem agrártudományi karára. Később tanár lesz ugyanott. Rosszul nősül. Csendes, észrevétlen életet él, és halála után ritkán jut eszébe kollégáinak.

A Stoner univerzális értékű történetet tár elénk: őszintén, részvéttel, átható erővel. Az ember konfliktusairól, kudarcairól és diadalairól mesél, a szürke hétköznapokról, amelyeket nem szokott megörökíteni a történetírás. Az egyedi élet jelentőségének állít emléket. Páratlan olvasmány, dicshimnusza az irodalom erejének, olyan regény, amelynek minden mondatát élvezni kell.

Őszintén bevallom, hogy az elejétől kezdve egészen a közepéig nagyon-nagyon tetszett. Gyönyörű volt, szívszorító, és emberi. Mélyen emberi.
A főszereplő, Stoner szerethető, érdekes figura, de ahogy telt az idő, egyre több mindenbe beletörődött, ezzel elengedte a szeretteit, eltávolította önmagát tőlük. A történet vége felé pedig elhatalmasodott rajta a melankólia, egyedüllétében lelte a halálát.
A saját döntéseivel és a közönyösségével pusztította el a boldogságát.
Azt hiszem egy olyan történettel állunk szemben, amit kétszer kell elolvasni, hogy egyszer megértsük. Rengeteg könyvön rágtam már át magam, de ehhez hasonló, mélyen megérintő és őszinte regényen, úgy vélem még sosem.
Ügyesen és hitelesen festi le William Stoner világát, hogy pont annyit értünk az életéből, amennyit ő is.
Érdemes kézbe venni.
De leginkább azoknak ajánlom, akik kellően tudják értékelni az élet halvány derengésének érzését, ahol az ember kóvályog a sötétben, és keresi a ritka, szelíd és bizonytalan fehér fényt.
Alapvetően nem tudok azonosulni az ilyesfajta „életérzéssel”, mégis megfogott.
A könyv tanulsága pedig az, hogy a végén tényleg csak az számít, hogy kiket szerettünk…